Tekintetek őrzője

A hetnap.rs cikke

Keleti Éva Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotográfus, érdemes és kiváló művész február 6-án, életének kilencvenötödik évében elhunyt. Ő volt a színházi és a portréfotózás egyik legmeghatározóbb alakja.

"Azt szoktam mondani, hogy a fotóban is azt keresem mindig, hogy belül mi van, nem a külső képet. Azt nézem, hogy tudok-e olyat mondani, ami bárkinek újat mond arról az emberről" — nyilatkozta egy, a Forbesnak adott interjúban.

Keleti Éva nem akart fotós lenni. Aztán mégis az lett. És abból is az egyik legjobb, egy legenda. Ennek ellenére vagy éppen ezért egy szerény, alázatos művész maradt, aki nem is biztos, hogy örülne annak, hogy "legendázom". Nézze el nekem, Éva.

Angol—magyar szakos tanárnak készült, de az egyetemen a kémia- és fizikaszakképzésre vették fel. Harmadéven aztán nyári gyakorlatra küldték a Magyar Fotóhoz, hogy majd a Forte Fotokémiai Gyárban mérnökként helyezkedjen el. Ezután Vadas Ernő fényképésznél volt hat hétig gyakorlaton, hiszen előtte azt sem tudta, hogyan kell használni egy fényképezőgépet. A Magyar Fotó Állami Vállalathoz került, ahol az akkori legnagyobb nevek dolgoztak, például Langer Klára, Hollenzer Béla, Sándor Zsuzsa és a már említett Vadas Ernő, ők segítették.

Karrierje 1955-ben indult be igazán, amikor a Magyar Fotó riportereként kezdett dolgozni. 1990-ben alapító tagja lett a Magyar Fotóriporterek Társaságának, melynek 1997-től elnöke volt. Az Europress fotószerkesztőségének vezetését 1992-től látta el. Több alkalommal hívták meg a World Press Photo nemzetközi zsűrijébe, 2015-től pedig a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöki címét viselte.

Magáról azt vallotta, hogy kevésbé jó fotós, mint emberismerő. Úgy látszik, ahhoz, hogy ennyire emberi, őszinte portrék készüljenek, ez a tulajdonság elengedhetetlen.

Az 1950-es évektől szinte nincs olyan jelentős magyar színész, művész, aki ne állt volna legalább egyszer Éva kamerája elé. Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Domján Edit, Koltai Róbert, Mácsai Pál, Törőcsik Mari, Gálvölgyi János, Pogány Judit, Halász Judit, Jávor Pál, Tolnay Klári, Bilicsi Tivadar vagy az újabb generáció: Tenki Réka, Csányi Sándor, Józan László, Vecsei H. Miklós, ifj. Vidnyánszky Attila, Szabó T. Anna, Dragomán György és sokan mások. Munkái, fotói a magyar színházi és kulturális élet ikonikus vizuális dokumentumaivá váltak.

Szerencsém volt, hogy élőben láthattam, hallgathattam, miközben a fényképeit csodáltam a falakon, hiszen hat évvel ezelőtt, januárban Budapesten, a Műcsarnokban Élet/Kép című retrospektív kiállításán ő maga kalauzolt végig bennünket egy tárlatvezetés keretében. Anekdotázott, személyes szűrőjén át láthattunk fotói mögé, tudtunk meg érdekességeket alanyairól vagy a fénykép készítésének körülményeiről. Itt kiderült, nem csak fotózni tudott, mesélni is. Mosolyogva emlékszem vissza erre a napra. Nyugodjon békében.