A HVG.HU cikke

Kép az internetről

Tarr Béla elküldte a francba a rendszert, és ezzel tette a legtöbbet a magyar filmért

Rég abbahagyta a filmrendezést, de a filmezést nem. Tarr Béla pokolian fog hiányozni a magyar filmnek, a mi dolgunk pedig az, hogy megőrizzük az örökségét – ami sokkal több volt, mint a mesterművek, amiket rendezett

"Legyen saját hangjuk, legyenek önmaguk, és küldjék el a picsába a filmipart. Ha nincs pénzük, az sem baj: vegyék fel a filmet az iPhone-jukkal, vágják meg a számítógépükön, és terjesszék az interneten. Csak az a fontos, hogy szabadok legyenek. Hogy mindnyájan szabadok legyenek."

Miután az Európai Filmakadémia egyik elnökségi tagja "a valaha volt egyik legnagyobb filmrendezőnek" nevezte, beszédében ennyit üzent Tarr Béla a fiataloknak, akik a tanácsát kérték, hogyan is érdemes filmet csinálni. 

Nem annak szánta, de ez volt Tarr Béla ars poeticája. Lehetett volna úgy is, hogy a minden idők leghosszabb magyar nagyjátékfilmjéről, a hét és fél órás Sátántangóról és a végtelenül hosszú, vágás nélkül felvett snittjeiről híres Tarr Béla memoárja legyen paradox módon a világ legrövidebb könyve, ha megírta volna. Csak ez a két dolog szerepelt volna benne, és el is mondott volna róla mindent:

Legyetek szabadok, és szarjatok a rendszerre.

Hogy Tarr Béla filmjei nagyon fognak hiányozni, az nem mostani állítás, ezt a mondatot halála előtt már tizenöt évvel kimondhattuk, és ki is mondtuk megannyiszor, olyan nagyságokkal egyetértésben, mint Juliette Binoche, aki maga győzködte Tarrt, hogy ne hagyja abba a filmezést. De Tarr Béla végtelen szabadságába beletartozott az is, hogy kimondta, és haláláig be is tartotta, hogy A torinói ló után nem készít több filmet, mert elmondott mindent, amit el akart mondani. Rendben: ez az egy mondat még bekerülhet abba a képzeletbeli, rekordrövid memoárba:

Arról készíts filmet, amit tényleg mindennél fontosabb elmondanod.

Tarr Béla következetes volt, következetes a művészetben, és – sajnos – következetes abban is, hogy amit kimondott a filmezés abbahagyásáról, azt sosem vonta vissza. Igaz, fogott még kamerát a kezébe, de az "csak" egy színházi előadásához használt vetítés volt: a Bécsi Ünnepi Heteken (Wiener Festwochen) mutatta be Missing People (Hiányzó emberek) című előadását, performance-át, egy cigicsikkekkel, ételmaradékokkal teli térben. Az egyik falra vetített filmből kiderült: amit látunk, egy vacsora maradványa, a vacsorával pedig kétszázötven Bécsben élő hajléktalant vendégeltek meg. Egyszer az életben megadták nekik a mindennapi kenyerüket. Tarr Béla tudta, mennyire fontos adni.
Tarr, amíg filmezett, a filmjeivel adott a nézőknek, de amióta nem filmezett, talán még többet adott, ha kevesebbeknek is. Mert hiába szerénykedett az Európai Filmakadémia díjátadóján, ahol tiszteletbeli életműdíjat kapott (ami sokkal nagyobb elismerés a "szokásos" életműdíjnál, előtte mindössze öt rendező kapta csak meg), persze hogy nem csak annyit tudott ő mondani a hozzá forduló fiataloknak, hogy küldjék el a filmipart a picsába, és fogjanak egy iPhone-t. Folyamatosan tanított, nem középiskolás fokon, és nem is csak az egész népét: alapított filmes iskolát Szarajevóban, elnökölte a kormány által einstandolt Színház- és Filmművészeti Egyetem örökségét továbbvivő Freeszfe-t, és folyamatosan segített a fiataloknak. Utolsó "filmje" Olasz Renátó Minden csillagcímű alkotása volt: producerként végig segítette a fiatal színész első, mindössze négymillió forintból létrehozott nagyjátékfilmjét, ott volt a vágószobában is, és mindezért egy fillért sem fogadott el. És nem fogadott el egy fillért a workshopokért sem, amiket fiatal filmeseknek tartott a Freeszfe-n, sőt felajánlotta a Sátántangó kópiáját árverésre, hogy segítse a szervezet működését.

Tarr Béla azt is zseniálisan csinálta, amikor ars poeticájának megfelelően elküldte a picsába a filmipart: miután rendezőként abbahagyta a filmezést, rögtön összehozta a Magyarország 2011 című szkeccsfilmet. Felkérte a magyar film legnagyobb rendezőit Mészáros Mártától és Jancsó Miklóstól Pálfi Györgyön és Török Ferencen át Jeles Andrásig és Kocsis Ágnesig, hogy egy-egy rövidfilmben mondjanak valamit a magyar filmkészítésről. Mindezt akkor, amikor az Orbán-rendszer egyik első intézkedéseként szétverte a magyar filmipart. (Talán már kevesebben emlékeznek: mire sikerült létrehozniuk a kormányhoz hű Nemzeti Filmintézetet – akkori nevén még Nemzeti Filmalapot – Andy Vajna meghívásával, egy hosszú átmeneti időszakban egyszerűen nem volt magyar filmtámogatási rendszer, és nem készültek filmek.) "Ez a film mindazon emberek összefogásából született, akik még mindig felelősséget éreznek a magyar film sorsa iránt" – írta Tarr a Magyarország 2011 előszavában.

Tarr Bélánál nagyobb felelősséget kevesen éreztek a magyar film sorsa iránt, de az egyetemes filmművészet sorsa iránt is.

Tarr Béla halálával nem a filmek fognak hiányozni, mert a filmek velünk maradnak örökre (és aki képes megnézni egy nap egy fél évad Stranger Thingst, annak semmiféle akadályt nem jelenthet végigülni a Sátántangót sem). Tarr Béla halála után a legjobban az fog hiányozni, hogy legyen egy művész, aki ennyire következetesen, ennyire kompromisszummentesen, ennyire kitartóan, ennyire szenvedélyesen, ennyire önzetlenül és ennyi tudással képviseli a magyar film és az egyetemes művészet érdekeit. Tanítson, neveljen, segítsen mindenkinek abban, amiben igazán fontos: hogy akár egy iPhone-nal is, akár a picsába elküldött rendszerrel szemben is meg tudja mutatni, amit fontos megmutatnia.

Tarr Béla nem hagyta abba a teremtést, amikor nem rendezett többet: teremtő szelleme azóta is a filmkészítést szolgálta. Utolsó filmjében, A torinói lóban az Isten – vagy ki tudja, kicsoda, miféle erő – lépésről lépésre visszacsinálta a teremtést, míg újra el nem jött a sötétség.

Minden magyar művésznek, aki felelősséget érez a magyar film sorsa iránt, mostantól kötelessége azért is dolgozni, hogy senki ne csinálhassa vissza azt a teremtő szellemet, amit Tarr Béla is képviselt.